Egy megállóval korábban szálltam le és gyalogolni kezdtem a csöpögő, őszt idéző esőben és azon gondolkodtam hova tűnt az az ironikus, néha már-már cinikus zuzmara, aki ahelyett, hogy a problémákat az ágy alá söpörte volna mindig maga elé vette őket és addig addig nyúzta, boncolgatta, alakítgatta és színezte, míg valami hanemisszépdevicces-et kapott belőlük... és főként, hogy hogy került a helyébe ez a borzasztóan szentimentális zuzmara szerű lény(/lány), aki ugyanazzal az energiával amivel ez idáig a legközönségesebb dolgokból is hűdevicceset tudott barkácsolni, most a giccs határait súroló pillanatokat gyűjtögeti és ami még rosszabb, mindezt szegény ártatlan blogolvasó nyakába zúdítja :)
Aztán rájöttem...
...azt hiszem...
Jól vagyok.
Túl jól.
Délelőtt... Laposan sütött a Nap, úgy ahogy csak télen tud, a reggeli tömeget már szétúsztatta a korábbi eső, és a "kiüresedett" Alkotás út vizes aszfaltja úgy fénylett, hogy látni sem lehetett... Tudtam, hogy mögöttem szivárvány öleli a koszos-szmogos pesti házakat és tűnik el valahol a vár oldalán... (Igenigen, és kivételesen tényleg kincs volt a szivárvány lábánál, a labirintus amit imádok...)
És életemben talán először nem tudtam ezzel mit kezdeni... csak álltam, hátat fordítva a szivárványnak, szembecsukva a vakító fényben és csak egy dolgot éreztem... Vége lesz... Mert mindig vége van... a téli napsütés már csak ilyen...
...a túlszép dolgok már csak ilyenek...
Mint egy kisgyerek a szülinapi tortamaradékot bámulva, amiből már képtelen többet enni, de tudja, hogy később már nem lesz belőle...
Néha legszívesebben fognék egy-egy ilyen pillanatot, és kis szeletekre vagdosnám, hogy úgy rakjam el későbbre... amikor tényleg kelleni fog... nem úgy mint most.
Szóval épp ez járt a fejemben, ahogy hazafele bandukoltam és szokásomtól eltérően a sáros járdát bámultam...
Persze közben minden sarkon másfele fordultam, mint amerre tartottam, így mikor legközelebb felnéztem már nem felnézni kellett, hanem lefele... az üres várban találtam magam, hol máshol...
Egy röpke pillantás a városra és lépcsőzés lefelé... szétázott sapka, kihűlt ebéd, nehéz táska, földet bámul... Szembejön egy fényképezőgép, a várba rángatva gazdáját, fekete kabát, kapucni, szemüveg, mögötte párás tekintet, gondolatok valahol teljesen máshol... Felfele tart a várba a modernkori szépség-vadász, ott mindig akad egy kis csoda, a többi csak a "vadász" dolga...
Magamban sok sikert kívánok a vadászathoz, szívesen adnék pár képet a fejemből, nekem mára jutott elég... Mosolyog... Tovább lép... Hazaindul :)
Utolsó kommentek